Történetünk

Az alábbi írást 1991-ben készítette az akkor 89 éves Dobos Károly, a magyarországi Lepramisszió áldott emlékezetű alapítója. A kezdetektől mutatja be az akkor még 17 éves szervezet addigi működését. Történelmi értékű a személyes tanúságtétele arról, hogy isteni indításra miként honosított meg egy addig egészen ismeretlen missziói területet az akkor még kommunista vezetésű országban! Találta ki lehetetlen körülmények között a lehetséges módozatokat arra, hogy magyar embereket lelkesítsen, mozgósítson, hasznos, értékes, személyes küldetésre sarkalljon. Dobos Károly kitűnő példája annak, amit Mahátmá Gandhi, a leprabetegek nagy jótevője így fogalmazott: „Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban!”

Tisztelettel emlékezünk Dobos Károly alapítónk áldozatos, irányt mutató, bölcs, máig inspiráló személyére és szolgálatára.

„Néhai Ágoston Sándor jugoszláviai püspök, apósom mostoha fia: D’Ans Pál kitelepült Svájcba, s mint több nyelvet beszélő embert, 1970-ben a Nemzetközi Lepramisszió Londonban székelő világközpontja beállította a szervezet európai szolgálatába. Egy leprásokról (Dobos Károly még „leprás” kifejezést használ írásában. A lepraszervezetek azóta egyezményesen törölték szótárukból ezt a szót, mivel megbélyegzőn hangzik. Helyette „leprabeteg” vagy „leprabetegségben szenvedő” a ma használatos szó.) szóló, színes filmmel járta Nyugat-Európa országait. Előadásokat tartott filmvetítéssel, és adományokat gyűjtött a Lepramisszió számára. Mert volt már gyógyszer, és Londontól egyre több ország kért segítséget leprásainak gyógyítására. D’Ans Pál Jugoszlávia több magyar református gyülekezetébe is ellátogatott előadást tartani, s lefordított egy négyoldalas kis tájékoztatót is magyar nyelvre, melynek címe ez volt: „20 dolog, ami t a lepráról tudni kell!” Nagyon új és érdekfeszítő volt számomra ez a kis írás, és szerettem volna többet tudni a dologról. De akkor szó sem lehetett arról, hogy Jugoszláviából hazánkba jöjjön valaki előadást tartani.

Két év múlva azonban hazánkba érkezett egy nyugdíjas, francia református lelkész, aki azelőtt Afrikában, a Belga Kongóban (a mai Zaire-ben) teljesített missziói szolgálatot. Eljött meglátogatni egykori teológustársát, Dr. Makay Miklós református vallástanárt, akivel együtt tanult a montpellier-i református teológián. Elmondta neki, hogy D’Ans Páltól ő vette át a lepramissziós utazó szolgálatot Nyugat-Európában, és szeretné a Magyarországi Református Egyház legfőbb vezetőjét, Dr. Bartha Tibor püspököt informálni a nagy örömhírről, hogy van már gyógyszer a leprára, és szép lenne, ha valamiképpen a magyar református egyház is bekapcsolódna e missziói-és szeretetszolgálatba. A püspökkel a találkozás nem sikerült, de Dr. Makay Miklós hosszú interjút készített vele a Nemzetközi Lepramisszió munkájáról. Toureille lelkész úr a következő évben ismét ellátogatott hazánkba, de akkor sem sikerült sem a püspökkel, sem az Ökumenikus Tanács főtitkárával találkoznia. Makay Miklós közölte Toureille úrral, hogy nálunk jelen helyzetünkben aligha engedélyeznék, hogy Nyugatról valaki a gyülekezetekben előadást tartson, a pénzünk pedig értéktelen Nyugaton, így azzal mi nem segíthetünk. De ő közölte velünk, hogy nem sokkal azután, hogy 1946-ban felfedezték a Dapson pirulát, az ENSZ felkérte a világ kormányait, egyházait, társadalmi szerveit, hogy fogjanak össze a lepra terjedésének megállítására, s támogassák a Nemzetközi Lepramisszió munkáját. Egyben január utolsó vasárnapját az ENSZ Egészségügyi Világszervezete „A leprások vasárnapjának” jelölte ki, hogy e vasárnap világszerte emlékezzenek meg a világ leprásairól, a keresztények is imádkozzanak és adakozzanak e munkára. Szép lenne, ha a magyar református gyülekezetekben e vasárnapon ismertetnénk a hívekkel a leprások ügyét, és mi is imádkoznánk a gyülekezetekben a leprások gyógyulásáért, s kérhetnénk Istentől közéjük munkásokat, krisztusi lelkületű munkásokat, mert nem mindenki hajlandó vállalni szolgálatot a szegény, bűzös sebű leprások között. Ehhez krisztusi, félelem nélküli szeretetre van szükség. Lehetne néhány cikket is írni a lepramisszióról egyházi lapunkban, s Isten majd megmutatja a továbbiakat! – javasolta.

Mielőtt a beteges, öreg misszionárius visszautazott, azt kérte barátjától, Dr. Makay Miklóstól, hogy legyen a leprások ügyének gazdája hazánkban. Legalább „A leprások világnapján” januárban helyezzen el egy cikket egyházi lapunkban a leprásokról! Azonban a beteges vallástanár ezt sem vállalta, hanem elhozta Toureille urat hozzám a pesthidegkúti parókiára, s engem kért meg erre a feladatra.

Én rendkívül megörültem a hírnek, hogy van már a leprára gyógyszer, s az öreg misszionárius kérésére nem mertem nemet mondani, mert úgy éreztem, hogy általa Isten szólít engem ez ügyben szolgálatra. Gondoltam, hogy saját gyülekezetemben a lepravasárnapot meg fogom tartani. Toureille úr egyben közölte, hogy 1974-ben 100 éves lesz a Nemzetközi Lepramisszió, s erre engem is meghívnak.

Akkor azonban nem lehetett Nyugatra utazni. 28 évig nem kaptam útlevelet, de csodálatosan 1975-ben kiutazhattam a londoni Nemzetközi Lepramisszióba, ahol megismerkedhettem világra szóló munkájukkal, s ott láttam, hogy angol asszonyok 1 kg-os ajándékcsomagokat készítettek a gyülekezetek nőtagjai által kötött sebkötöző fáslikból. Ott adta Isten a gondolatot, hogy ilyeneket a magyar asszonyok is tudnak kötni! Kértem két kórház címét, ahová majd ezeket a kötött fáslikat elküldhetjük. Kaptam egy burmai és egy zairei címet, s kaptam egy diakép-sorozatot a Nemzetközi Lepramisszió nepáli munkájáról, valamint ismertető füzeteket.

Hazaérkezve összeállítottam egy beadványt a Zsinati Tanácshoz, s kértem egyházunk legfőbb vezetőségét, hogy legalább a január végi lepravasárnap megtartásával mi is kapcsolódjunk be a Krisztus parancsolta missziói szeretetszolgálatba, mert a mi Bibliánkban is benne van Jézus parancsa: „Betegeket gyógyítsatok, leprásokat tisztítsatok!” (Máté 10,8)

Hat évig nem kaptam választ a beadványra, de 1977-ben, 75 éves koromban nyugdíjba kerülve belső indításra elindultam ökumenikus alapon vetítéses előadásokat tartani a Lepramisszióról. A Londonból hozott sorozat mellé késztettem egy diasorozatot arról a magyar üdvhadsereges leányról, Pantea Erzsébetről, aki 1931-1938-ig Indonéziában a leprások telepén teljesített szolgálatot, amikor még nem volt gyógyszer a leprára. Pantea Erzsébet nővére a budapest-fasori református gyülekezet tagja volt. Tőle tudtam Indonéziában lévő húgáról. Felvettem vele a levelezést, kértem tőle képeket, s ezekből állítottam össze egy előadás-sorozatot.

Toborztam az előadások alkalmával sebkötöző fáslikötőket, adományt kértem postaköltségekre.

A burmai orvossal levelet is váltottam, s azt közölte velem a forradalom után, hogy nehéz helyzetben van 150 ágyas kórházuk (Mawlamyne). Az egész kórházban csak egy lepedő van – írta-, a műtőben. A betegek alá pálmalevelet tesznek, és ha ez tele lesz gennyes-véres váladékkal, elégetik, s újat tesznek alájuk. Isten adta a gondolatot, hogy ezeknek nagy szükségük van lepedőkre. Írtam református és evangélikus imaközöségeknek. Szegedi Ferenc kényszernyugdíjba küldött baptista lelkész barátom a baptista lelkészbarátainak a mozgósítását ígérte meg ezügyben, és hamarosan elláttuk a burmai keresztény leprakórházat több, mint 300 lepedővel! Amikor a burmai orvostól megtudtuk azt is,, hogy 140 leprás iskolásuknak, leprás koldusok gyermekeinek vászonból valami ruhát kellene készíteni, hogy iskolába mehessenek, küldtünk nekik zöld és fehér lepedőket. A zöldet nadrágnak és szoknyának, a fehéret blúznak és ingnek, s karácsonyra ebből készítettek az összes gyereknek magyar „uniformist”, s karácsony után ebben mentek boldogan iskolába!

Még 1982-ben szerettem volna, hogy legalább az Ökumenikus Tanács 24 tagja nézze meg a londoni Nemzetközi Lepramisszió által készített filmet a leprásokról. Dr. Tóth Károly, akkori zsinati külügyi titkár meg is szerezte az engedélyt az Egyházügyi Hivataltól, hogy a film bejöhet. Azonban – nagy sajnálatomra- több hónapon át sem került a film bemutatásra, s így azt dolgavégezetlenül kellett visszaküldenem.

Nagy örömünkre azonban a 80-as évek elején ellátogatott hozzánk az olasz származású Silvano Perotti lepramissziós utazótitkár úr kétszer is! Először Czégény Miklós lakásán láttam az első személyes beszámolót lepramissziós munkájáról. Perotti úr második ittlétekor sikerült neki előadást tartani vetítéssel a budapesti teológusok és a debreceni teológusok előtt, mert fontosnak tartottam, hogy a jövő lelkésznemzedék tudjon valamit a Lepramisszióról.

19878-ban, 75 éves koromban nyugdíjba kerülve teljes időmmel, mint önkéntes munkás, beálltam a Lepramisszió szolgálatába.

Az utazásban magam mellé vettem segítőtársnak, s a munkában kiszemelt utódnak Sütő Gyula missziós lelkületű barátomat, aki az 1948-as ébredés idején 25 társával együtt külmisszióba készült a rövid életű, hajdúböszörményi külmissziós iskolán. Sütő Gyula a sztálinvárosi vasgyárban dolgozott, onnan ment nyugdíjba 55 éves korában, s beiratkozott a budapesti teológián a Levelező Tagozatra. Ezt elvégezvén az Egyházkerület vezetősége úgy látta, hogy Sütő Gyula szolgálatára nagy szükség van Baranya több gyülekezetében. Így utazó segítség nélkül maradtam.

Isten azonban adott egy 25 személyből álló ökumenikus csoportot, önkéntes munkatársakat, főleg özvegy nőtestvéreket, férjhez nem ment lányokat és néhány férfit, akikkel minden hétfőn délelőtt jövünk össze elkészíteni a 25-30 db 1 kg-os ajándékcsomagokat. Ezekben küldünk 16 országba 30 leprakórházba kézzel kötött fáslikat, fehér és szegény leprások részére ruhának is alkalmas színes lepedőket, törülközőket, szúnyoghálót, néha az ápolóknak fehér köpenyt, leprás gyermekeknek játékot, néhány kórház konyhakertje részére kerti veteménymagvakat.

Isten csodája, hogy a Vöröskereszt közbenjárására az egyik pécsi fonalkikészítő gyár évente 5-6 mázsa babafonalat készt a kötött fáslik céljára.

Volt olyan év, amikor a Magyar Vöröskereszt 80 000 Ft-ot fizetett ki az általunk hozzájuk beadott 5 mázsa fásli és lepedő légi szállításáért, azonban mivel e nagyobb küldemények a légi úton vagy elvesztek, vagy a raktárakban álltak és valutában nagy kötbért fizettettek értük: rátértünk az 1 kg-os „ajándékcsomagok” küldésére. Ezeket általában vám nélkül megkapják.

A pénzt és természetbeni adományokat mindig levélben megköszönjük az adományozóknak, és mellékelünk hozzá egy-egy híradást is a leprások világából felolvasás céljából. E szövegeket lepramissziós lapokból és levelezésekből fordítják kedves munkatársaink.

A hétfői napokon munkánkat közös áhítattal kezdjük, úgy, mint a leprakórházakban. Mindig más hozza az Igét és bizonyságtételét. Utána közös imádság van. Nyolc éven át Nagy Jánosnak, a Bp-Baross téri Református Egyház presbiterének közbenjárására a Zsinati Székházban végeztük csomagoló munkánkat. De 1989 tavaszától az Alag u.3. szám alatti épületben, ahol az Iszákosmentő Misszió és az erdélyi menekült-akció is helyet kapott.

Az 1980-as években megtudtuk, hogy egy magyar református orvosnő, Dr. Fekete Erzsébet bőrgyógyász szülész-nőgyógyász férjével együtt először Nigériában, majd 6 évet Etiópiában töltött leprások között. Sőt, Etiópiában ő szervezte meg az egész ország leprásokat gyógyító munkáját. Őket a magyar kormány küldte ki a két afrikai országba az ENSZ felkérésére. Ez tiszteletre méltó áldozat volt kormányunk részéről, mert az orvosházaspár fizetését dollárban kellett folyósítani.

Csodálatos, hogy a leprások felé irányuló szeretetszolgálatba néhány egyén és gyülekezet bekapcsolódott Jugoszláviából, a Felvidékről, Erdélyből, az Egyesült Államokból, Kanadából, sőt még Ausztráliából is magyar ökumenikus csoportok. Amikor pl. Dr. Fekete Erzsébet öt fiatalemberének öt pár jó bakancsra és 5 hálózsákra volt szüksége, hogy elszállíthassák a gyógyszert távoli helyekre, ahová csak gyalog lehetett eljutni, egy ausztráliai ökumenikus magyar női imaközösség küldte el nekik a szükséges dolgokat kérésemre!

Isten azt is lehetővé tette, hogy öt év óta évente más afrikai ország leprakórházába küldhetünk a magyar ökumené Afrika-vasárnapi adakozása keretében évenként 3000 dollárt. Így küldtünk effektív pénzsegítséget Zairéba, Tanzániába, Angolába, Etiópiába, Nigériába, Ugandába. Most legutóbb Mozambikba. Ezen a

pénzen pl. Tanzániában kukoricát vásároltak az éhínség miatt. Angolában a leprások kunyhóinak tetejére bádoglemezeket vettek, mivel a nagy szárazság miatt annyi fű sem nőtt, hogy a kunyhók tetejét ottani szokás szerint befedjék. Ugandában pedig, ahol a belső törzsi harcokban lerombolt kórházi épületeket kellett újra felépíteni, az anyagszállításhoz nagyon szükséges teherautót tudtak vásárolni.

Amikor pedig a közelmúltban az egyik nagyobb kárpátaljai magyar református gyülekezetben tőlünk hallottak először a lepramisszióról, nyomban összeadakoztak vagy 60 lepedőt és jelentős pénzösszeget, melyet ajánlásunkra elküldtek a nemrégen Kazahsztánban felfedezett lepratelepnek.

Évente megtartjuk Budapesten ökumenikus alapon január utolsó vasárnapján „A leprások világnapját”, s igyekszünk ezeken az alkalmakon megszólaltatni egyéneket a Nemzetközi Lepramisszió munkatársai közül.

Segítenek közelhozni a leprások iránti felelősséget azok a misszionáriusok, akik hazajönnek szabadságukra munkahelyükről. Így tettek nálunk előadói körutat orvosok, ápolók Bangladesből, Guineából, Angolából, Zairéből, Bhutanból, Etiópiából, Kamerunból, Dél-Afrikából, Új-Zélandról, Ausztráliából, Nepálból, Pápua-Új-Guineából, Ugandából, Indiából.

Az általunk támogatott leprakórházakkal állandó levelezésben állunk. Csak oda küldünk ajándékcsomagot, ahol vámmentesen megkapják. Afrikában a Teréz anya nővérei által gondozott leprásoknak is küldtünk segítséget.

Ahol alkalom kínálkozik rá, igyekszünk gyermekgyülekezeteket is tájékoztatni a leprás gyermekek helyzetéről, s próbálunk a gyermekgyülekezetekben is elhelyezni lepramissziós perselyeket.

Még sok a teendő a világ leprásainak gyógyítása terén!

Mindezek után a magyarországi Lepramisszió munkájáról csak azt mondhatjuk: „Az Úrtól lett ez és csodálatos a mi szemeink előtt!”

1991. május

Dr. Dobos Károly, ny. lelkipásztor, a magyarországi Lepramisszió vezetője

Szervezetünk történetének az 1991 óta való folytatását, máig tartó szakaszát még nem írtuk le. Ezt azonban mielőbb megtesszük!