Amal története

Az első találkozónkon, a nyugat bengáli Purpulia kórházban, Amal szigorú tekintetű, zárkózott volt. Épp arra várt, hogy a protézisét beállítsák a jó illeszkedés biztosítása érdekében.

Amal magányos farmerként dolgozott, amíg leprabeteg nem lett. Majd sok évvel ezelőtt (a leprabetegség szövődményeként) fekélye volt, amely elfertőződött. Csak amputáció révén tudta túlélni a betegséget. Rokonai megsajnálták: ételt is szállítottak neki.

Amal még soha nem látott láb-protézist, ezért el sem tudta képzelni, hogy valaha neki is lehet. Nem volt pénze és közel húsz éve otthon ült, képtelenül arra, hogy elhagyja a házát. Két évvel ezelőtt kapta a műlábát. Amikor arról kérdeztük, mennyiben változtatta meg a mostani életét, merev arckifejezése megszűnt és a szeme felcsillant. Igazán boldognak látszott és élete legnagyszerűbb dolgának nevezte a protézist. Amikor találkoztam vele, el volt ragadtatva, hogy ide-oda járkálhat a városból a faluba, ráadásul még az istentiszteletre is eljuthat. Átformálta az egész életét és boldogabb már nem is lehetne ezzel az új szabadságával.